Sülysápon alig pár éve gyűlünk össze hitet tenni a nemzet egysége mellett. Két-három alkalommal a két háború helybéli hőseink emlékművénél hajtottunk fejet, de a 31-es út zaja miatt idén, június 4-én az alig pár méterre magasodó Kisboldogasszony-templom árnyas oldalába húzódtunk össze. Itt meghittebben élhettük át Cseri Bernát klarinétjátékát és Sillo Réka dalait, amellyel az elcsatolt területek magyarságát idézték meg.
A megemlékezésen dr. Szegedi László plébános úr mondott imát.
Sülysáp város alpolgármesterének, Katus Norbertnek a beszédéből alább idézek néhány gondolatot.
"………………….
Több millió magyar lakik mai határainkon kívül. Egyre kevesebben. Több millióan tűntek el, olvadtak be a környező országokban. Reális lehetőség a veszteség visszarendezésére nincs. Szövetségesünk, ahogy 1920-ban nem volt, most sincs. Egymás tisztelete és az összefogás készsége is ugyanolyan csekély, mint az első világháborút megelőzően volt. Küzdünk a belső ellenséggel, de a külső hatalmi játékmesterekkel is. Mintha el sem telt volna az a közel száz esztendő!
És most hogyan tovább? Megelégszünk egy közel százéves trauma okozta seb újbóli és újbóli feltépésével? Meddig sorolgatjuk még a mély fájdalommal ugyan, de már unalomig ismételgetett érveinket, ismereteinket?
Nekem jó legyen, a többi nem számít? Meddig hiszünk még a gazdasági jólét és a pénz problémamegoldó képességében?
Vagy tényleg elég a virtuális valóság ál-magyarsága? Egy lájk a facebook-on az angyalos címeres zászlóra, vagy a csodálatos székely népviseletben büszkén tündöklő határon túli néptáncosaink képére? Hiteltelen romantikázás ez sokszor.
Előre kell néznünk, és a jövőért kell cselekednünk. Közös, magyar jövőnkért itt, a Kárpát-medencében. Mert most még van lehetőségünk felkeresnünk a határon túliakat, kezet rázni velük, és bátorítani őket, személyes jelenléttel, anyagi segítséggel. És rádöbbenni, hogy ők nem románok…
És hiába megyünk akár Csíksomlyóra is turistaként, ha hazatérve pedig egymás ellen dolgozunk, és mindig találunk valami logikus érvet, ami felülírja a magyarok egymás iránti kölcsönös szeretetét.
Van dolgunk tehát határon innen és túl is.
Az elmúlt években több alkalommal látogattuk meg egymást kölcsönösen erdélyi testvéreinkkel a Városfalva és Sülysáp közötti testvértelepülési kapcsolat keretében. A nekik adományozott selyem nemzeti lobogó, a bronz címer, mely ma már a világháborús emlékművüket díszíti, a kis iskolai könyvtáruk számára felajánlott könyvek, a sok baráti gesztus, kapcsolat és látogatás mind-mind hatalmas lelki élményt és megerősítést jelent nekik és nekünk is egyaránt. A tőlük felénk áradó testvéri szeretet pedig számos megható pillanatot varázsolt mindannyiunk számára.
Merítsünk erőt abból, ahogyan a trianoni tragédiát követően magára talált a népünk, és modernkori történelmünk egyik példaértékű évtizedét produkálta. A realitásokat felmérve, hozzá alkalmazkodva, de közös nemzeti hitünkből, magyarságunkból, kultúránkból egy cseppet sem engedve kapaszkodjunk végre össze és viselkedjünk felelősen népünk jövője iránt.
Tavaly, városunk főterén nemzeti lobogót vontunk föl egy új zászlórúdra. Aprócska dolognak tűnhet ez. Akik a döntést meghoztuk, úgy éreztük, hogy Sülysáp szívében helye kell, hogy legyen, és minden nap lobognia kell a piros-fehér-zöld lobogónak. Az erre utazók hadd lássák: ennek a városnak fontos a magyarság ügye.
De ez önmagában csak díszlet. Nekünk, sülysápiaknak pedig jó lokálpatriótáknak, jó magyaroknak kell lennünk, akikről messziről látják, hogy elkötelezettek a nemzet iránt.
Kívánom, hogy minden magyar szívében, de különösen a sülysápi emberekében is lobogjon nemzetünk zászlója a három színével: a piros hajnal (a hazáért kiontott vér), a fehér álom (a magyar hűség és becsület) valamint a zöld remény.
..."
Tarnavölgyi László / tapiokultura.hu
